Le recensioni della Scuola di Critica Teatrale Ciuchi Mannari dalla V edizione Il Respiro del Pubblico Festival 25 a cura di Cantiere Obraz: SI! I GIORNI FELICI regia di Matteo Pecorini.
Articolo di Júlia Fodor Scuola di Critica Teatrale Ciuchi Mannari, Cantiere Obraz. L’articolo originale è in ungherese.
Contenuti
SI! I GIORNI FELICI Traduzione italiana
Immagina di andare a far visita a una parente anziana in una casa di riposo. Sei un po’ preoccupato per le sue condizioni: non la vedi da tempo e, in fondo, sai solo che si chiama Winnie, ha 91 anni e che il marito che amava non è più in vita. Ti fanno entrare nella sua stanza, che è completamente vuota eppure emana un’atmosfera serena, e ti siedi su una sedia di fronte a lei. Ha una piccola borsetta sulle ginocchia, ti accoglie con un sorriso enorme; noti che è ancora una donna molto bella e vestita con un’eleganza particolare. Non sai cosa succederà, né come si possa iniziare una conversazione del genere. Dicendo: “Cara Winnie, sono venuto perché non so per quanto tempo ancora potrò ascoltarti, per quanto tempo avrò la possibilità di conoscere la storia della tua vita”? Oppure dovresti presentarti, perché forse non sa nemmeno chi sei? Conta davvero chi ascolta? C’è qualcuno a cui vorrebbe raccontare tutto questo, ma non può, perché non è qui?
Ogni preoccupazione si rivela inutile: Winnie sa perfettamente perché sei lì e, senza alcuna introduzione, comincia subito a coinvolgerti nei suoi sentimenti, nella sua vita quotidiana. È chiaro che ciò che per lei conta davvero è poter parlare e che qualcuno, chiunque, sia testimone della sua vita, del fatto che lei è ancora qui, che qui è stata e che lo sarà ancora, e non in modo qualunque. Percepisci che la situazione è seria, eppure non ti lasci prendere dallo sconforto né ti intimorisce una manifestazione così concreta della caducità della vita, perché la donna seduta di fronte a te è pura vitalità e gioia. Non perché voglia fingere di essere ancora giovane, ma proprio perché sa che ogni giorno conta. Ogni giorno può essere un giorno felice.
Mentre stai seduto ad ascoltarla, a un certo punto ti accorgi che nella stanza c’è anche qualcun altro. All’inizio è accovacciato dietro la signora, poi si fa via via più avanti, poiché la moglie continua a parlargli. È Willie, il marito ormai scomparso, che si limita ad annuire o, a volte, si volta senza rispondere. Winnie non se ne cura e continua semplicemente a raccontare, perché gli oggetti che trova nella sua borsa le fanno tornare in mente nuovi e nuovi ricordi. A volte è lo stesso Willie a proporle una storia porgendole qualcosa o magari iniziando una canzone per lei, guidandola, quasi a dire: «Dai, amore mio, ti aiuterò io a non dimenticare».
E la signora racconta. Racconta la sua vita (prima di Willie, con Willie e dopo Willie), una vita intessuta dalla felicità con cui sa accogliere ogni nuovo giorno, dal profondo amore per il marito e dal desiderio dell’incontro che verrà, al quale si avvicina un po’ di più ogni giorno.
Non avevo mai visto uno spettacolo teatrale in cui un’attrice mettesse in scena la propria vita. Lilla Mangano è una signora di 91 anni che vive in una casa di riposo e che ha portato sul palcoscenico la sua storia personale attraverso Winnie. È stato commovente e bellissimo assistere all’incontro tra gli attori e i personaggi. Matteo Pecorini, regista dello spettacolo e interprete di Willie, ha scoperto il talento di Lilla alcuni anni fa e ha quindi riscritto I giorni felici di S. Beckett trasformandolo nella storia di Lilla. Il modo in cui Willie guidava il filo del racconto, porgeva l’acqua a Winnie e le sussurrava all’orecchio rifletteva la tenerezza e la cura con cui Matteo Pecorini si prende realmente cura dell’attrice. Da questo punto di vista, gli oggetti scenici e le canzoni possono essere interpretati anche come strumenti di supporto per aiutare Lilla a ricordare la sequenza dei lunghi monologhi.
Mentre guardavo lo spettacolo, non smettevo di chiedermi che cosa stesse vivendo Lilla in quei momenti. Un cambiamento così radicale: non era mai stata un’attrice e ora, invece, riempie i teatri, portando in scena la propria storia… Dev’essere un’esperienza straordinaria. Era evidente che si divertiva, che era consapevole della forza della sua interpretazione, che si nutriva delle reazioni del pubblico; e si avvertiva chiaramente come l’armonia tra lei e Matteo costituisse il fondamento di tutto. Sembrava che anche Matteo trovasse una profonda gioia nella felicità di Lilla, così come noi trovavamo gioia semplicemente nel fatto che lei fosse lì, presente.
Durante la standing ovation vedevo il volto di Lilla risplendere. Speravo che sentisse che eravamo lì per lei: per una donna che possiamo aiutare a rendere felice ogni giorno che avrà. Per una donna che, con il suo talento, ci ha fatto piangere e ridere e che, al tempo stesso, attraverso la propria vita, ci insegna ad essere consapevoli della nostra caducità e l’importanza di afferrare il presente.
L’hai vista ballare. Era felice, incredibilmente felice. E diceva che qui l’aspettavano ancora giorni felici: non va da nessuna parte, dopotutto ha ancora degli spettacoli da fare…
SI! I GIORNI FELICI Recensione originale in ungherese
(foto Emilio Trambusti)
Képzeld el, hogy elmész meglátogatni egy idős rokont egy öregek otthonába. Kicsit tartasz tőle, hogy milyen állapotban lesz, rég láttad, leginkább annyit tudsz róla, hogy 91 éves és szeretett férje már nem él. Beengednek a szobájába, mely egészen üres, mégis derűs hangulatot áraszt és leülsz vele szemben egy székre. Kis retikülje az ölében, hatalmas mosollyal fogad, feltűnik, hogy még mindig nagyon szép nő és különösen ízlésesen van felöltöztetve. Nem tudod, hogy mi fog történni, hogyan lehet egy ilyen beszélgetést elkezdeni; Kedves Winnie azért jöttem, mert nem tudom meddig hallgathatlak még, meddig van esélyem arra, hogy meg tudjam mi az életed története? Vagy bemutatkozz, mert lehet nem is tudja ki vagy? Számít egyáltalán, hogy ki hallgatja? Van olyan, akinek el akarná mondani, de nem tudja, mert nincs itt?
Felesleges volt minden aggodalom, pontosan tudja miért vagy itt és bevezetés nélkül el is kezd téged beavatni érzelmeibe, mindennapjaiba. Látszik, hogy az a fontos, hogy mondhassa és valaki, bárki tanúja legyen az ő életének, annak, hogy ő még itt van és itt is volt és lesz is még, nem is akárhogyan. Érzed, hogy a helyzet komoly, mégsem esel kétségbe és rettensz meg az élet múlandóságának ennyire tetten érhető formájától, mivel a hölgy, aki veled szemben ül, maga az életerő és vidámság. Nem azért, mert úgy akarna tenni, mintha még fiatal lenne, hanem éppen azért, mert tudja, hogy minden nap számít. Minden nap lehet boldog nap.
Ahogy ülsz és hallgatod, egyszer csak észreveszed, hogy valaki más is ül még a szobában. Eleinte csak a hölgy mögött kuporog, majd egyre előrébb jön, mivel felesége folyamatosan beszél hozzá. Willie csak bólogat vagy néha válasz nélkül elfordul. Winnie nem zavartatja magát, csak mesél tovább, hiszen újabb és újabb történetek jutnak eszébe a tárgyakról, amelyeket táskájában talál, vagy amiket időnként maga Willie ad oda neki, illetve dalokról is, amelyeket sokszor férje kezd el számára, vezetve őt „Tessék drágám, majd én segítek, hogy ezt el ne felejtsd…”. A hölgy pedig mesél. Mesél az életéről (Willie előtt, alatt és után), melyet átsző az a boldogság, amivel minden újabb napot fogadni tud, illetve férje iránti mély szeretete és az újbóli találkozás utáni vágyódása, melyhez minden nappal közelebb kerül.
Sosem láttam még ilyen színdarabot, ahol a színész a saját életét mutatja be. Lilla Mangano egy 91 éves hölgy, aki idősek otthonában él, és a saját történetét adta elő a színpadon Winnie-n keresztül. Megható és gyönyörű volt látni, ahogy a színészek és a karakterek találkoztak. Matteo Pecorini fedezte fel Lilla tehetségét pár éve és akkor írta át S. Beckett Azok a boldog napok című darabját Lilla történetévé. Ahogy Willie vezette a történet fonalát, vizet adott Winnie-nek, a fülébe suttogott mind arról a gyöngédségről és törődésről árulkodtak, ahogy Matteo Pecorini valójában bánik a színésznővel. A tárgyak, dalok mind segédeszközként is értelmezhetőek a hosszú monológok sorrendjének megjegyzéséhez.
Miközben néztem a darabot, végig arra gondoltam, hogy milyen lehet vajon ez most Lilla-nak. Egy ilyen nagy fordulat, hogy soha életében nem volt színész, most mégis színházakat tölt meg, ráadásul a saját történetét játszhatja… Hihetetlen élmény lehet, látszott, hogy élvezi, tudja, hogy jól játszik, issza a közönség reakcióit és érződött, hogy a harmónia, ami közte és Matteo között van adja az egészhez az alapot. Úgy tűnt, Matteo is örömét leli Lilla boldogságában, ahogy mi is örömünket leltük abban, hogy Lilla itt van. Az álló ováció közben néztük, ahogy Lilla arca ragyog. Reméltem, hogy érzi, hogy érte vagyunk itt; egy nőért, akit hozzásegíthetünk, ahhoz, hogy minden következő napját boldoggá tegye. Egy nőért, aki a tehetségével megríkatott, megnevettetett és mindeközben saját életével példát mutatva a múlandóság tudatosítására és a jelen megragadásának fontosságára tanít.
Láttad őt táncolni. Boldog volt, hihetetlenül boldog, de azt mondta, hogy rá még boldog napok várnak itt, nem megy sehova, hiszen még fellépései vannak…
Scuola di Critica Teatrale Ciuchi Mannari
L’articolo è stato realizzato nell’ambito del progetto Scuola di Critica Teatrale Ciuchi Mannari all’interno della V edizione de Il Respiro del Pubblico Festival 25 di Cantiere Obraz. I partecipanti al Gruppo di visione Ciuchi Mannari sono stati: Andrea Lanini, Anik Sourav Islam, Antonio Schongut Marzili, Ayman Abouelkhir, Bianca Buchelli, Carlo Mattia Governa, Caterina Megli, Cosimo Pesci, Elisa Bellu, Emily Martina Best, Enis Ibrahimi, Gianalessandro Morganti, Giovanni G. Gori, Giulia Veltroni, Isotta Traxler, Jasmine Ruby Thompson, Jemma Robin Thompson, Julia Fodor, Lorenzo Pedonese, Margherita Cecchi, Marta Bani, Martina Spanò, Medard Lekli, Miriam Berchicci, Petra Mosetti, Sara Lanza, Sara Pasquali.
Il Respiro del Pubblico Festival 25
Ideazione e organizzazione Alessandra Comanducci e Paolo Ciotti. Assistenza al progetto Michela Cioni e Antonella Longhitano. Grafica Thomas Harris. Comunicazione Camilla Pieri. Ufficio Stampa Fabrizio Calabrese. Un progetto di Cantiere Obraz con Fondazione CR Firenze. In collaborazione con Teatro di Cestello. Ciuchi Mannari – Scuola di Critica Teatrale.
